Az idei év adventjében úgy érzem, mindannyiunknak szüksége van arra, hogy el tudja képzelni, hogy csodák valóban történnek. Ezért osztom meg ezt a néhány csodamesét, amelyek valóban megtörtént, igaz eseményekről, apróbb-nagyobb csodákról, és a létező angyali dimenzióról szólnak. Igaz Örömmesék a körülöttünk suhogó angyalszárnyakról, amelyeket nagy bánatunkban és hajszolt életükben hajlamosak vagyunk véletlennek látni vagy észre semmi venni.
Hozzanak reményt, örömet, mosolygást az adventi időszakban Nektek is!
Örömmese No.7
A kicsi királylány és boncidaföldi filmipar
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi királylány Hencidaföldön. Bár szülei és testvérei igen-igen szerették a kicsi királylányt, mégis úgy esett, hogy hencidaföldi nagy rongyrázó királylányok közé keveredve, szolgasorba esett, és álruhában kellett szolgálnia őket. A kicsi királylány oly mestere lett a rejtőzködésnek, hogy alig-alig vették észre a tudósmesterek is. Búslakodott ezért eleget a kicsi királylány, míg végül elhatározta, hogy „Egy életem, egy halálom, én bizony vándorútra megyek, s megnézem, tényleg láthatatlan vagyok-e”. Illendőn elbúcsúzott hát királyanyjától és testvéreitől, magához vette tarisznyáját a hamubasült pogácsával, és elindult Boncidaföldre.
Ment, mendegélt ott, míg hozzá hasonlatos vándorlegényekkel és leányokkal, királyfikkal és királylányokkal találkozott, és az ő csodatévő tükrükben bizony megláthatta saját igaz tükörképét. Levetette álruháját, szíve megvidámodott, remény költözött bele, s három esztendő alatt ügyesen kitanulta új mesterségét a filmfaragás birodalmában. Nagy reményekkel nézett új, immár nem láthatatlan élete elé.
Hanem akkortájt nagy nyomorúság támadt a világban: az eddig sosem látott kínai fertősárkány kénköves leheletével olyat fújt a világra, hogy menten beteg lett, aki egy kicsit is belélegzett belőle. Jöttek a nagy gyógyító csudadoktorok, fejüket vakarták, de megoldani egyik sem tudta ezt a fertelmes kórságot. Megijedtek az emberek Boncidaföldön is, mindenki az ajtó mögé bújt reszketve, hátha arrafelé nem viszi a szél a kénköves gőzt. Hanem aztán a bátrabbak csak kimerészkedtek – ám pályakezdő mesterlegényeknek és mesterleányoknak a nagy reszketésben nem sok munka jutott. Megint búnak eresztette fejét a kicsi királylány, hogy lám, milyen szépen elindult boncidaföldi élete, és most már nemcsak ő, hanem új mesterleány barátai is, végleg láthatatlanná válnak ebben a kénköves világban. De mivel a munka sosem esett a nehezére, felöltötte ismét a szolgálólány ruhát, mosolyogva szolgált itt és szolgált ott, ahol rá voltak szorulva az ő segítségére. Álmaiban azért élt tovább a remény, ha egyszer a filmek birodalmába mégis bejuthatna valahogyan… erre azonban nem biztatta senki, hiszen hencidaföldi és boncidaföldi ismerősei között sokaknak a kórság okozta rémület a látásukat is megváltoztatta, és ahol azelőtt rózsaszínűt láttak és csengettyűket hallottak, most feketeség szűkítette a látómezőt és gyászharangok kongása szólt. De nem ám a kicsi királylány! A fogadós szolgálóként töltött hosszú napok után is kitartóan ostromolta a filmfaragás barlangjait, s közben fohászkodott az égi közbenjárásért.
Történt egy napon, mikor egy péntek este a fogadós szolgálatból hazafelé araszolt, hogy épp a garasait számolgatta, és sóhajtott, hogy bizony ez már nem elég itt Boncidaföldön semmire, amikor megcsörrent a telefonja. Az egyik boncidaföldi nagy tévéstúdióbarlang hívta, ahová hónapokkal ezelőtt küldte el a bemutatkozását, de nem is válaszoltak neki. Most egy kedves királyasszony hívta, hogy szükség lenne az ő filmfaragás-szervező munkájára a tévéstúdió egyik forgatásán. Hanem izibe teremjen oda, mert hétfő hajnalban már kezdenie kell egy másik városban, egy olyan munkakörben, amelyben még sosem dolgozott. Meg tudná oldani? – Meg én! – felelte bátran a kicsi királylány, s közben azért nagyot nyelt, mert tudta, hogy két napja van átköltözni, és megtanulni úgy az új munkáját, hogy bizonyíthasson. „Egy életem, egy halálom, én mégis megpróbálom!” – gondolta magában. Kedves volt a szervező-királyasszony, és őszintén el is beszélgettek, még a garasokról is szó esett. – Mennyiért vállalnád, kicsi királylány, hétfőtől a munkát? – így a szervező-királyasszony. A kicsi királylány gondolkodott, s nagy nekidurálással tíz garast mondott, gondolván, hogy az több, mint amennyit a fogadós szolgálattal kereshetne. Szárnysuhogás hallatszott…kicsit meg is rázta a kicsi királylány a telefonját, hogy nem a vétellel van-e gond.
– Az túl kevés – érkezett végül a válasz a telefonban. – Kérj többet. – De mégis, mennyit? – ámult el a kicsi királylány. – Legyen mondjuk huszonöt garas – felelte a szervező-királyasszony, s megállapodtak.
Így esett, hogy a kicsi királylány otthagyta fogadós munkáját, két nap alatt egy nagyobb városba költözött, és nagy boldogan elszegődött a filmfaragók közé. Ott aztán olyan szívesen dolgozott, hogy más filmes barlangok is örömmel fogadták a munkáját. S bár a kórság megülte a világot, és sokaknak az orrára feltette a feketénlátó szemüveget, a kicsi királylány a szívében mégis tudta, hogy a világ sorsát a mi álmaink irányítják, azokat pedig az angyalok felügyelik. Bizony, ha igaz szívvel kérjük őket, és álmainkat magunk előtt tartva elvégezzük a ránk bízott nehéz szolgálatokat is, amikor azt kell, akkor számíthatunk a segítségükre, Boncidaföldön ugyanúgy, mint a világ más tájékain. Legyenek nektek is szép álmaitok!
Szilágyi Katalin asztrológus meséje