Az idei év adventjében úgy érzem, mindannyiunknak szüksége van arra, hogy el tudja képzelni: csodák valóban történnek. Ezért osztom meg ezt a néhány csodamesét, amelyek valóban megtörtént, igaz eseményekről, történetekről, apróbb-nagyobb csodákról, és a létező angyali dimenzióról szólnak. Klienseim, barátaim, családtagjaim angyali történetei. Igaz Örömmesék a körülöttünk suhogó angyalszárnyakról, amelyeket nagy bánatunkban és hajszolt életükben hajlamosak vagyunk véletlennek látni vagy észre semmi venni.
Hozzanak reményt, örömet, mosolygást az adventi időszakban Nektek is!
Örömmese No.3
Az ágrólszakadt lakatoslegény és a zongoraművészet
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ágrólszakadt lakatos szegénylegény. Hát bizony, az évek során jól megnőtt, pocakot is eresztett ez a szegénylegény, de jó kedélye és arany szíve sosem hagyta cserben. Szorgosan dolgozott mindig a műhelyében, keresett is pénzt, de csak nem jutott egyről a kettőre. Bár saját műhelye volt, hónap végén mégis mindig hiányzott valamennyi a háztartásból. Szegény felesége nem panaszkodott, mosolygott, szerette igen a jókedélyű férjeurát – de hát, ami hiányzik, az bizony hiányzik!
Törte a fejét, törte sokat a szegény lakatoslegény, hogy mit is tehetne, amikor egyszer csak hírt kapott arról, hogy egy távoli, idős rokona leszármazottak nélkül halt meg, és az ügyvédi iroda többek között őt találta meg, mint távoli örököst. A szegény lakatoslegény nem rohant kifosztani az idős hölgy lakását – Nem is igen ismertem, – mondta magának, – mit hagyhatott volna énrám – és szorgosan dolgozott tovább a műhelyében.
A végén aztán valamelyik rokon felhívta, hogy menjen, de izibe ám, mert el akarják adni a megörökölt lakást, és az idős hölgy zongoráját szánták neki az osztozkodásban. – Micsoda fricska az élettől – morfondírozott magában szomorúan a lakatoslegény. – Egyszer örökölök valamit, az is teljesen hasznavehetetlen a számomra. Csak a baj lesz vele, a zongorát nehéz elszállíttatni – és kinek tudnám odaajándékozni? Én sosem tanultam zenét.
Azért csak elballagott a lakásba, ahol már se bútor, sem képek, sem tárgyak nem voltak, csak a zongora búsult magában, ütött-kopott állapotában. A lakatos, miközben azon töprengett, kit hívjon segítségül a szállításban, pötyögni kezdett a billentyűkön. – Hú, ez nagyon el lehet hangolódva! – gondolta. – Én ugyan nem értek a zenéhez, de van néhány billentyű, amit alig lehet lenyomni. Most hívhatok hangolót is, a szállító mellé, ha valaha pénzt akarnék ebből a szegény hangszerből – hisz akkor már nem is marad nekem semmi.
De azért csak nem hagyta nyugodni, végül is a zongorát is csak olyan mesterek csinálják, mint amilyen ő is, benéz a szerkezetbe, hátha látszik, hol van elszakadva a húr, vagy mi akadályozza a billentyűk kalapácsát. Leszedte a zongora előlapját, a fedőlapot is, és benézett a húrok közé, ahol valami vászonfélét látott. Nagy nehezen kipiszkálta a húrok közül – nem volt egyszerű feladat, mert igen nehéz volt az a vászonzacskó. Pontosan tíz kilónyi aranyékszer és egyéb aranytárgy volt benne, talán a néni teljes családjának a kincsei, talán más rejtette a zongorahúrok közé még a nagy háborúban, sose fog kiderülni. Ám a többi rokon a zongoraszállítást túl drágának ítélve, az örökséget a lakatosnak hagyta. Ha nem súgják az angyalok a fülébe, hogy próbálja ki, s nem kezd el pötyögni a billentyűkön, vagy ő is lemond a zongoráról, mint mohó rokonai, akkor sosem fordult volna jobbra a sorsa. Így még egy zongorahangolónak is jutott munka, s az öreg zongora azóta is megbecsült bútordarab a lakatoslegény új otthonában. Aki nem hiszi, járjon utána!