Üresség érzés, gyász

 

Sajnos az élet természetes velejárója, hogy időnként

el kell búcsúznunk olyanoktól, akiket szerettünk.

Gyakran megesik, hogy bár látszólag túlléptünk

a veszteségen, és minden megy tovább, egy részünk,

mintha az elhunyt szerettünkkel maradt volna.

 

 

P. nem magától jött el családállításra, hanem a barátnője kérte, hogy jöjjön el vele, mert a kapcsolatukban problémák mutatkoztak. A  barátnő nem érezte egyáltalán, hogy P. érezne iránta valamit, miközben P. bizonygatta, hogy ő nagyon is szereti a párját. Mikor az állítás vezetője rákérdezett, P. ugyanezt állította a munkájáról, a családjáról, hogy minden rendben van, csak ő nem az a „lelkesedős” típus, hűvösen hagyja, szemléli, hogy mi történik a külvilágban.

A fontosabb szereplők beállítása után a barátnő „képviselője” egyértelműen távol került P. képviselőjétől, aki meglehetősen érzelemmentesen, már-már robotszerűen viselkedett. Egykedvűen kereste a helyét, de senkire nem volt hajlandó ránézni, hanem végig egy pontra figyelt, a tér közepén. Az állítás vezetője arra a pontra helyezett egy párnát, ami aztán végérvényesen magához vonzotta P. képviselőjét. Odament, ott állt, földbe gyökerezetten, majd le is térdelt a párna mellé – „lehúz” – mondta a képviselő. A párna helyett egy ember került a térbe, mert egyértelművé vált, hogy ott valakit őriz P. Aki a párna helyére bejött, azonnal karon fogta P. képviselőjét és határozottan, kacér nőként viselkedett vele. „Ő az enyém. Az én kiskutyám” – jelentette ki diadalittasan, P. barátnőjének képviselője felé. Pali maga, aki eddig egykedvűen figyelte kívülről a jelenetet, ebben a pillanatban már nem tudta visszatartani a könnyeit. Idáig nem osztotta meg a csoporttal, ám most elmondta, hogy első feleségét még igen fiatalon elvesztette, mert az asszony beteg lett és meghalt. Az első felesége annak idején „kiskutyámnak” hívta.  „De ennek már harminc éve!” – kiáltott fel P. – „Már rég túl vagyok rajta!”.  Azóta volt másik feleséged? –kérdezte az állításvezető. A válasz: sok barátnőm volt, de feleségem nem volt. Valahogy mindig otthagynak a nők.

Az állítás képe egyértelműen mutatta, hogy miért: P. lélekben még mindig a volt feleségéhez kötődött, harminc év után is. Lassú folyamatban történt a tudomásul vétel. Az oldó, búcsúzó mondatok elhangzása után P. elköszönt a feleségétől, aki kilépett a képből. P. képviselője úgy érezte, nagyon megkönnyebbült, és most már képes volt felvenni a szemkontaktust a barátnő képviselőjével is. Lassan indultak egymás felé, de P. léptei még bizonytalanok voltak.

Hogyan jelentkezett az oldás hatása? P. azóta beleegyezett, hogy veszteségfeldolgozó pszichoterápiába járjon. Még időre van szükség, hogy a letaglózó gyászból harminc év után felszabadult lelke képes legyen ismét szeretni valaki mást, anélkül, hogy félne az elvesztésétől. De már tudja, miért mentek rendre tönkre eddigi párkapcsolatai, és hogy „nem volt minden a legnagyobb rendben”, ahogy magával próbálta elhitetni.

Örömtelen az életed? Ürességet, fásultságot érzel? Lehet, hogy gyászolsz valakit? Írj nekünk!